Azon kívül, hogy a mai délután tegnap este maradt, semmi különös nincs. Elmentem a buliba, hogy megnézzek valakit, akinek megígértem. Erre volt valami gebasz, és nagyjából néztük, hogy táncol a "tömeg", és hallgattuk a diudisu zenét két órán keresztül. Kb. félpercenként járkáltunk ki cigizni az erkélyre, kabát nélkül, mert arra a két percre nem öltözködtem. Aztán volt vagy nulla fok. Tizenegykor jöttünk is haza, két óra az életemből, 1/3-ad doboz cigi áráért. Nyilván nem a buli volt szar, mi nem voltunk odavalók. Szar érzésem volt egész végig. Mintha húztam volna magam után egy betontömböt. Igazából nem zavart, hogy végig álltam a fal mellett, és bámultam ki a fejemből. Leszartam. Nem táncolok olyan zenére, amit nem szeretek, és nem rázom magam úgy, mint a diszkókban. Nem tudok úgy táncolni, és nem is akarok tudni. De legalább elmondhatom, hogy vótam fönt szombaton.

Írni is akarnék, de nem tudok semmit. Az a baj, hogy mindig elképzelem előre, és mikor nekiállok, teljesen más lesz az egész, és vele együtt az érzés is, ami a történethez köt, megváltozik. Csak egy novellát tudtam írni Neki, amolyan búcsúzós, de nagyon soká fogom én nem észrevenni, hogy nincs. Nc.

Muzsika, tessék meghallgatni.

Tanulni is kéne, holnap mehetek be hallgatni, hogy kúrtak szét mindenkit a szünetben 860-an. Mennyi az esélye annak, hogy egy nap alatt ki tudok olvasni egy könyvet? Vannak nekem ilyen speckó skilljeim? Aztán lehet, hogy holnap kurvanagy tz 860 költőből magyarból, egyiknek sem olvastam el semmijét, csodás.

Ha minden kötél szakad, engedelmével, kedves Múzsám, felkötöm magam.