Tegnap arra az elhatározásra jutottam, hogy eddig, és nem tovább bánkódom miatta. Fasság amit csinálok, most már én is érzem. Nem éri meg, a siránkozás még nem hozott vissza senkit. C'est la vie.
Bőgni akarok, csak úgy. Napok óta, talán egy hete is, de nem tudok. Annyira nem akarom elhinni, hogy egy másik történés így alakult. Oké, hogy voltam egyszer "szerelmes". Nem kellettem az illetőnek, vesztegettem rá pár évet, hogy elfelejtsem. Megpróbáltam volna még kétszer - bár nem voltak komolyak az érzéseim, de mindegy is, mert ők sem akartak semmit tőlem. De most én nagyon szeretném, ha az a bizonyos ember szeretne.
Természetesen -200000 % esélyem van. Van olyan olvasó, aki szerint meglepődtem? :D Mert én csodálkozva konstatáltam, hogy mikor utánanéztem, és rájöttem, hogy (nagyon) foglalt, elmosolyodtam.
Csak egy kicsit érzem gáznak, hogy itt állok középsuli vége felé, és nem nagyon tudnám elmondani, hogy valaha is volt egy hétnél tovább tartó kapcsolatom. Azt sem tudom, kell-e egyáltalán. Csak a baj van az ilyen dolgokkal, és még így szomorúan is nyálasnak tartom a romantikát, és mindent, ami ehhez kapcsolódik.
De erről ennyit is, igazából nagyon utálok az ilyen dolgaimról beszélni. Engem foglalkoztat, de szánalmasnak találom a rinyálásaim. Tehát mára ennyit, leírtam, mert a faszom tudja, miért, és nem kell nekem senki sajnálata, csak jól esett kiírni. Röhögjetek ki nyugodtan : D
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.