A hetedik te magad légy!

Nem akarom elhinni, hogy már megint Vele álmodtam. Pedig már feldolgoztam hogy "ő már nincs" (ez úgy hangzik, mintha meghalt volna, bár néha úgy is érzem...), és most mégis, megint látnom kell, hogy nem hagyott itt. Fogalmam sincs, miért jelent ennyit, na jó, pontosan tudom, és ez most köcsögség lesz, de annyi hozzá hasonló ember vesz körül, akiket ugyanúgy szeretek, mint Őt, sőt, mióta Ő nincs, sokkal jobban :'D Hiába, még én, a nagy magányos gyerek se tudok meglenni teljesen egyedül. Eddig azt hittem, hogy képes vagyok elviselni a barátok és az általam csak Nagyoknak (mint Ő) hívott személyek hiányát, de aztán rájöttem, hogy megbolondulnék nélkülük.

Nem bírnám a nagy semmit T és R nélkül, se a legnagyobb Nagyom nélkül, aki úgy tartja bennem a lelket, hogy nem is tud róla. Talán. Szerintem Ő az, aki mindent tud.

Ami T-t illeti, általános iskola óta vagyunk barátok. Megmondták, hogy megszakad a kapcsolat, mikor elballagunk, mi meg forrófejű félkamaszként nem hittük el, hogy ez lehetséges, hittük a hazugságainkat, erősnek láttuk a kettőnket összekötő vékony fonalat. És aztán igaza lett, minden megváltozott, és egy féléves mosolyszünet be is köszönt, na az volt életemben a harmadik pont, amikor rájöttem, hogy mekkora szakadék tátong a cukormázas álomvilág és a valóság között. Tényleg összevesztünk.

De persze a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig a jutalmát (kivéve, ha az én regényeimet nézzük xD), így hát kibékültünk, és azóta eltelt 8 hónap, és minden a legnagyobb rendben. Imádom, és ha nála vagyok, úgy érzem, otthon vagyok (és nem csak azért, mert állandóan megkínálnak kajával xD), és most már tudom, hogy hibáztam akkor, ahogy ő is, és többször már nem veszünk össze. Tudom. Mert a kezemben van az egész. Talán ezt jelenti kézbe venni a sorsot, és azt hiszem, néha elég könnyű vállra dobni.

Felejteni kéne megtanulni csak, már azt hittem, hogy sikerült, és jobban is vagyok, és tudom, hogy ez csak magamnak köszönhetem, mert én határoztam el, hogy nem török meg. De piszoknehéz, mikor egy olyan ember szakad  ki a környezetedből, aki ennyire fontos. Hát, egy valami igaz: Furcsán, nagyon furcsán szeretek :D

Apropó szeretek, bár ez nem olyan szeretés, mint ahogy a Nagyokat szeretem, ez az ellenkező neműekre vonatkozik: Láttam egy fiút, aki úgy néz ki, mint Kururugi Suzakuuuu! *_* (És most leszarom, hogy úgyis esélytelen, hogy mi ketten, de attól még aranyos.)

És egy kis élménybeszámoló a nemrég történtekről:

Senkinek se vettem karácsonyi ajándékot, mert elittam a pénzem. *Büszke...* De mentségem az, hogy nyáron ittam utoljára és T a bűntársam volt, nomeg ezer forintból úgysem tudok hét embernek ajándékot venni, még egynek se, de az meg hogy néz már ki, hogy neki veszek, neki meg nem... Különben is, megmondta mindenki, hogy nagyon jól tudják, hogy nincs keresetem, ezért eeegyáltalán nem is kell vennem semmit. Nem ám a nagymuter előbb odaadná a karácsonyi pénzt, hogy legalább tudjak venni ajándékot a közvetlen családnak, a rokonság kivételével, neeem, bár úgyis annyicskát ad, hogy vodka általi halálra lesz ítélve az összeg... Ha jó napja lesz, talán vodka és arany marbi általi halálra.

Nomeg az írás. Van egy ötletem, ami talán életben is marad, október 27. 0:39 óta ugyanis semmilyen potenciális regény nem érte meg a második fejezetét :'D Félő, hogy ez se fogja, de hát a huntert is abba kellett hagyni valahol, már nem volt ötletem. És most, hogy "úgy" zártam le, nem is lenne izgi folytatni x( Pedig annyira imádtam írni, az első épkézlábféle regényem! T_T

Ui.: Második napja küzdök egy mangóval. Mármint ugye evés terén. Azt hiszem, ez tényleg a szerelem gyümölcse, sokáig vacakolsz vele, édes de savanyú, ha érzékeny a fogad, belefájdul, a mag környékén meg kemény a hús, azt hiszem, sosem tudom magig lerágni...